Pár hete egy buszozásunk alkalmával a leszállásnál mondtam Julinak, hogy most nagyon ügyesen egyedül kell leszállnia, mert sok a csomag, és még a babakocsit is le kellett emelnem Borikástul. Nagyon készült a megálló előtt, izgatottan várta, hogy nyíljon az ajtó. Ügyesen, de elég lassan lépett le középső lépcsőfokra, amikor egy néni lentről nyújtotta a kezét, és lesegítette. Juli nem értette a helyzetet, hiszen azt kértem egyedül szálljon le, így mire becsukódott a busz ajtaja, és föleszmélt a döbbenetből, olyan keserves sírásba kezdett, hogy hazáig alig bírtam megvígasztalni. Ma megint megismétlődött az eset, most föntről kapta el egy pasas, látva, hogy lassan küszködjük lefelé magunkat. Ismét üvöltés hazáig. Mit csináljak? Ordítsak rá az emberekre, hogy "neeeeeeeeeeeeeeeeeee!!!!!!!!!!!". Mert az egész egy pillanat műve, nem kérdezik, hogy kell-e segítség, ami teljesen érthető. Hálálkodom egy sort, aztán vígasztalni próbálom Julcsát. Peti ötlete: csináljunk egy "ne segíts leszállni!" pólót. :)
Jó az ötlet, de inkább mellény legyen, h bármire ráadhasd! ;)
VálaszTörlésKomolyan pedig: igen, szólj, hogy köszi, de szeretné egyedül megpróbálni! Miért ne?