Pontosan fele annyi éves voltam 17 évvel ezelőtt, mint most. 17 éves. A mai fejemmel felfoghatatlan számomra az a felelőtlenség, amivel éltem az akkori életem. Gondolom hogy számtalan dolog játszott közre benne, a családom nemtörődömségétől kezdve addig, hogy teljesen magamra voltam utalva és dacoltam a világgal. Mikor megtudtam hogy kisbabát várok, akkor is egyedül kellett meghoznom a döntést, vállalom-e hogy megszülessen. Nem voltak kétségeim, a másik lehetőséget azonnal kizártam.
Március 21-ére voltam kiírva, az akkori protokoll szerint be kellett vonulnom a kórházba, nevezetesen az Uzsokiba. Tíz napot töltöttem ott, mire végre Titi úgy döntött megismerkedik a kinti világgal. Halvány emlékeim vannak csak. A szülőszobáról például, hogy amikor bementünk az ajtón, egy vizsgálóba léptünk, onnan nyílt egy nagyobb helység, teljesen egy légtér, öt-hat szülőággyal, amiket oldalról függöny választott el egymástól. Hajnal háromkor kopogtattam azon az ajtón, hogy úgy érzem, folyik a magzatvíz, benntartottak, infúzióban oxitocint kaptam és burkot repesztettek. A szülőággyal szemben a falon egy óra volt, azt bámultam, mert mindig bíztattak, először, hogy délre meglesz a baba, aztán óránként ugyanezzel. Háromkor született. Azalatt ha jól emlékszem hárman szültek meg körülöttem amitől eléggé kétségbe esetem. Nem emlékszem arra, amikor kibújt, csak azt tudom, hogy amíg a szülőszobán voltam, végig bőgtem.
Hamar elrepültek az évek. Amikor az embernek megszületik a gyermeke, elképzeli milyen lesz pár év múlva, óvodásan, majd iskolás korában, hogy milyen kamasz lesz és hogy milyen felnőtt válik belőle. És aztán arra eszmél, hogy már nem csak a lelki szemei előtt látja.
Voltak nehézségek, és tudom hogy millió dolgot csinálhattam volna másképp, az is biztos, hogy ha nem ennyi idősen hozom a világra sokkal jobb édesanyja lehettem volna.
De ha van valami az életemben amire büszke vagyok, hogy – igaz rengeteg segítséggel – de végigcsináltam ezt a 17 évet, és a lányom a legmerészebb álmaimat váltotta valóra azzal, amilyen emberré vált.
Március 21-ére voltam kiírva, az akkori protokoll szerint be kellett vonulnom a kórházba, nevezetesen az Uzsokiba. Tíz napot töltöttem ott, mire végre Titi úgy döntött megismerkedik a kinti világgal. Halvány emlékeim vannak csak. A szülőszobáról például, hogy amikor bementünk az ajtón, egy vizsgálóba léptünk, onnan nyílt egy nagyobb helység, teljesen egy légtér, öt-hat szülőággyal, amiket oldalról függöny választott el egymástól. Hajnal háromkor kopogtattam azon az ajtón, hogy úgy érzem, folyik a magzatvíz, benntartottak, infúzióban oxitocint kaptam és burkot repesztettek. A szülőággyal szemben a falon egy óra volt, azt bámultam, mert mindig bíztattak, először, hogy délre meglesz a baba, aztán óránként ugyanezzel. Háromkor született. Azalatt ha jól emlékszem hárman szültek meg körülöttem amitől eléggé kétségbe esetem. Nem emlékszem arra, amikor kibújt, csak azt tudom, hogy amíg a szülőszobán voltam, végig bőgtem.
Hamar elrepültek az évek. Amikor az embernek megszületik a gyermeke, elképzeli milyen lesz pár év múlva, óvodásan, majd iskolás korában, hogy milyen kamasz lesz és hogy milyen felnőtt válik belőle. És aztán arra eszmél, hogy már nem csak a lelki szemei előtt látja.
Voltak nehézségek, és tudom hogy millió dolgot csinálhattam volna másképp, az is biztos, hogy ha nem ennyi idősen hozom a világra sokkal jobb édesanyja lehettem volna.
De ha van valami az életemben amire büszke vagyok, hogy – igaz rengeteg segítséggel – de végigcsináltam ezt a 17 évet, és a lányom a legmerészebb álmaimat váltotta valóra azzal, amilyen emberré vált.
Isten éltesse őt 17. Születésnapján!
+(640x633).jpg)
.jpg)
